Dévény-vonal

Eddig is borzasztó büszke voltam az utódra, de most nagyot dobbant a szívem. Lezárult a Dévény-ügy.

Először is muszáj megemlítsem, hogy az utóbbi hetekben olyan tempójú fejlődésbe fogott Timur, amin csak kapkodtuk a fejünket. Volt ugye a felállás, ami már teljesen átment stand-up komédiázásba: szinte csak úgy érzi jól magát, ha függőlegesben lehet, közben önfeledten röhörészik, ráadásul rájött arra is, hogy kell oldalazva haladni. Mászni meg muszáj lett, hiszen el kell érni valahogy az állásba húzódzkodást segítő alkalmatosságokat. Aztán pakolni kezdett: a kád széléről a flakonokat a vízbe, majd vissza. Ülve hosszasan elmatat. Megkeresi a távirányítót, hogy azzal ütögesse a laptopot, mert az úgy jobban szól, mint szimplán kézzel csapkodva. Hangos "bábábá"-val kommentálja a tévéhíradót, benne felismeri D.Tóth Krisztát, akire mindig mosolyog.
Csak arra tudtunk gondolni, hogy mivel pár nap múlva egyéves lesz (korrigált 8 és fél hó), úgy döntött, eltünteti azt a néhány hónap differenciát, melyet a PIC-en volt kénytelen eltölteni. Persze ezt csak viccből mondtuk, mert én annak is nagyon szoktam örülni, ha a különböző orvosok láttamozzák, hogy a korrigált, azaz a biológiai korának megfelelően fejlődik.

De mi volt most a Dévényen!

Na kezdem azzal, hogy én már akkor felhívtam az Alapítványt, amikor Timur még inkubátorban volt, hogy jó időben megkezdődhessen a terápia. Akkor még nagyon rá voltam állva, hogy mindenféle fejlesztésre vigyük a gyereket, hogy teljes életet élhessen - ezt már kicsit másképp látom. De a Dévénnyel nem fogtunk mellé, és az is biztos számított, hogy még icipiciként, alig 3 kilósan, korrigált 2 hetes korában lefektettük a Mestert Panni néni íróasztala elé, hogy  mondjon szakvéleményt. Ő akkor végigfutotta a hétoldalas sűrűn gépelt zárójelentést, és a feltételezhetően számos oxigénhiányos állapot miatt mindenképp javasolta a kezelést. Utána nézte meg közelről a gyereket, akin nem látott semmi gyanúsat, de mivel még olyan pici volt, nem mert jóslásokba bocsátkozni. Mi pedig nagyon is szerettük volna, ha nem a véletlenre lesz bízva Timur mozgásfejlődése, így tavaly augusztusban meg is kezdtük a heti egyszeri Dévényre-járást. (Azt csak a hangulat és a tényszerűség kedvéért jegyzem meg, hogy a Panni nénivel való konzultálási idő több mint fele a konkurens módszerek hatástalanságáról szólt, illetve az "ellenlábas neurológus" pocskondiázásával telt, amin először megdöbbentünk, de én azóta összeraktam magamban, hogy egy ilyen mély személyes ellenségeskedést csak valami múltba vesző szerelmi rivalizálás magyarázhat :D. Másfelől pedig: egyéb fejlesztő-helyszíneken szintén ezzel a tragikomikus piacféltéssel  lehet találkozni.) 

Amúgy nagyon megkedveltem Panni nénit, aki meg imádta, hogy olyan piciként már járt hozzájuk a kötött izomzatú Timur.

(2008. szeptember)

És nagyon megszerettük a személyi edzőt, Katót is, aki úgy nyúlt a bébihez, hogy az csak nagyon ritkán sírt, akkor is inkább a mi hibánkból (pl. elmaradt alvás, elcsúszott ebéd) - szemben ugye a megszokottal.

(2008 december)

És mit mondott most ez a drágajó Kató a héten - miután Timur elmászott a zsámolyra csalétekként kihelyezett bordó telefonig, és felállva, telitalpon tárcsázni kezdett? Hát azt mondta, hogy ez a gyerek mindent tud, amit egy egyévesnek tudnia kell.

..és jöjjünk vissza 3 hét múlva, hogy a Panni néni is rábólintson.

Többet nem kell jönni.