Első születésnap /1. (első rész)

..mert szeretnénk majd még egy elsőt július végén is ennek a hirtelen kos, korrigált oroszlánnak.

Hátszóval hétfőn egy éve történt az, hogy már 2 napja 24 órában csepegett a könyökhajlatomba a Bricanyl, közben kifelé bámultam az ablakon, mert a másik oldalamon már nem bírtam feküdni. A fájdalom megszakításokkal, rendszertelenül jelentkezett, én viszont arra próbáltam koncentrálni, hogy a méhem egy lágy kalácstészta, amit éppen dagasztanak - szemben azzal a megfeszült medicinlabdával, amin keresztül még a  baba szívhangját sem tudták befogni délelőtt. A nővér, aki evvel a lehetetlen feladattal volt megbízva, jószándékúan, de pszichológiailag kissé felkészületlenül csak a fejét csóválta: "nem lesz ennek jó vége, kismama". 

A  kajaellátásomat Timur nemzője felügyelte nagyon lelkiismeretesen: délben és este is hozta  a meleget. Ekkor is beállított a brokkolilevessel úgy nyolc körül. Már eléggé kínlódtam, úgyhogy megkértem, támogasson el az illemhelyig, hátha tudunk valamit lazítani ezen a totális görcsben álló hason, hogy legalább enni tudjak. Hát a gyors megkönnyebbülést - még mosolyogtam is - pár másodpercen belül felváltotta a konkrét szülés.
...ésígyaztán apás szülés lett - mint ahogy terveztük is.

A szülőszobára úgy kerültem fel, hogy a műtős, aki kezelte a tolószéket, végig azt hajtogatta, "24 hetes?! csak meg ne szülje!".  Úgyhogy a helyszínen én közöltem is a bábával, hogy nem szülni jöttünk, de amikor pár perc elteltével már a drágajó új dokim frissen borotválva, vasalt fehér köpenyben - vasárnap este lévén riasztani kellett, negyed órán belül ott is volt - nézett farkasszemet a szabályosan kialakult szülőcsatornával, gondoltam, itt már nincs mese.

A baba aztán borzasztó gyorsan, természetes úton meg is született - én csak annyit kérdeztem, mivel nem sírt fel, hogy él-e. Él, él. A küszöbnél toporgó PIC-esek már rá is tették a lélegeztetőmaszkot, alufóliába csavarták, mobilinkubátorba tették és vitték. Hogy hogy hívják akkor a  gyereket. Erre nem volt még kész válaszunk. "Mondjanak már egy nevet, az isten szerelmére." Ésakkor én mondtam, hogy Timur. Pár pillanat csend. "Tehát akkor Tibor." Timur. Mongol név, azt jelenti, vas - pihegtem. Ezt még igazából nem egyeztettük le, így a friss apuka is csak nézett, de utólag úgy mesélte, hogy még az életben nem látott engem ennyire határozottnak, úgyhogy nem vitatkozott. Éreztem a  megdöbbenést a levegőben, ezért az adatfelvevő után szalasztottam, hogy még legyen ott a baba eredeti munkaneve, a Benjámin is második opcióként.

Aztán magunkra hagytak bennünket a szülőszobán. Közben anyukámmal is közöltük a hírt, aki eztán egy egész napig abban a hitben élt, hogy megszületett első unokája, Titusz. A szülőszobai emelkedett csendbe egyszercsak berobbant az orvos, és diadalmasan újságolta, hogy a gyermek 770 gramm, szemben az általa saccolt 560-nal. Azért megjegyezte, hogy akárhogy is lesz, szeptemberben lehet újra próbálkozni. Tulajdonképpen ezzel, hogy a legrosszabbra készített fel bennünket, minden eztán következő eseményt relatíve örömként/boldogságként éltünk meg.

Mikor visszaértem a kórterembe, meglepő módon nagyon fel voltam dobva - ezek a hormonok döbbenetesek -, fennhangon meséltem a szobatársaknak az eseményeket, kidomborítva a mókás momentumokat (pl. hogy még akkor is szülésleállító Bricanyl-infúzión voltam, mikor már kinn volt a gyerek).  Persze aztán nagy amplitudóval hullámzani kezdett a kedélyem legalább két teljes napig: hol bőgtem, hol meg boldogan mosolyogtam, mint akivel valami nagyon különleges dolog történt.

(folyt. köv. poszt)