nnna.

Elég hosszú a dokumentum, de a lényeg: az ORTT egyoldalú tájékoztatás miatt elmarasztalta a tényfeltáró újságírás magasiskoláját, az őszi koraszülött Fókusz-riportot.

éljen!

kontroll

Annyira vártam már ezt a kontrollt, mert az mindig jó, mikor az ember mosolyogva, győztes hadvezérként vonul be az egykori kemény csaták és kisírt szemek helyszínére. A nővérek, orvosok pedig ilyenkor meghatottan olvadoznak, hogy hát igen, milyen gyönyörű gyerek lett a kis ikszipszilon, és mindenki nagyon boldog, mert nekik meg ez az igazi igazolás arra nézvést, hogy milyen drámaian szép is az ő szakmájuk.

De most különösen szerettem volna már menni, mert január közepe óta húzódott a kontroll a PIC költözése miatt, s az csak az egyik, hogy Timur közben kész férfi lett, de összeszerveztük a kórházazást Amirával és Don Malaccal is. Ez pedig külön izgalmasnak ígérkezett. 

Amiráról annyit lehet tudni, hogy Timur után egy héttel érkezett az intenzívre egy gesztációs héttel és 70 grammal bővebben. Szinte végig egymás mellett feküdtek, és baromi érdekes volt, hogy mindig egyszerre kerültek rosszabb állapotba és egyszerre lettek jobban is. Mi az anyukájával egészen odáig jutottunk a kombinálásban, hogy mivel kb. egy napon foganhattak és annyira fej-fej mellett fejlődnek - plusz ezek a keresztnevek is! -, hogy itt biztos karmikus kapcsolatról van szó. Saját vajákosainkkal pedig mindig a másik babájának is küldettük a varázsigéket, mert nyilván így lesz csak jobban a sajátunk is. (Amira szír származású: a damaszkuszi rokonok tették az arab hitvilág idevonatkozó tennivalóit; mi meg a tibeti hagyományban bíztunk:))

Hát a Malacra meg őrült kíváncsi voltam, mert a mamája blogján keresztül úgy ítéltem meg, hogy a Timurral nagyon egy húron pendülhetnek. És szerettem volna egy közös fotót is készíteni, de érkezésünkkor, amíg Timur hiperaktív volt, a régebb óta jelen lévő Malac a kórházi dögmelegben félig csukott szemmel csak lihegni tudott. Aztán viszont, miközben a Don roppant édesen bájolta Timur apukáját és a Doktornőt, Timur hátracsapott fejjel és nyitott szájjal aludt a vállamon - még a pár nappal ezelőtti kórházazás után felborult biológiai órája miatt. így sajnos az általam elképzelt traccsparti elmaradt kettejük közt, de az tény, hogy mindketten parádés mosolytartományokban mozgó nagyformátumú koraszülöttek - ezt csak belsőleg értem, mert Timur szemmel láthatóan kisebb termetű.

Na a kontroll maga meg abból állt, hogy a vizsgálat mellett megcsodáltuk az új intenzív osztályt, amelyre azért volt szükség, mert eddig a sima koraszülött osztály hátsó traktusában üzemeltek egy távoli épületben, ezt pedig a korások már szerették volna visszakapni. Ideiglenes megoldás volt ez, mert a mi PIC-ünk korábban a Schöpf-Méreiben üzemelt, csak a nagy reformálásban az utcára kerültek. A János meg befogadta az amúgy az OEP felől nagyon jól jövedelmező osztályt - erről majd talán később. Szóval az új PIC technikailag jobban felszerelt, legnagyobb előnye, hogy közvetlen a szülőszobák mellett van, de még rengeteg a tennivaló, s láthatóan a szülőkre nem nagyon figyeltek az új berendezkedésnél.

A Timurt meg úgy vizsgálták, hogy a Doktornő ölbefogva megsztetoszkópozta, - szerencsére a krupp-ügy nem vonult tovább a tüdő felé -; a neurológus főorvosasszony pedig hozzá sem nyúlt, csak összefont karokkal nézte, ahogy produkáltatjuk a gyereket. Az állapotokat jól szemlélteti, hogy Timur állásba húzódzkodását csak a bejárati ajtó mögött a földön, egy nagy, csapolásra váró vizesballon támasztékos segítségével tudtuk bemutatni, és ettől aztán egészen cirkuszi jelleget öltött a mutatvány.  De legalább jó kedve volt mindenkinek - és szerintem ez a lényege ezeknek a kontrolloknak.

János kórház visszavág - a KRUPP

Mintha nem lett volna elég a rémes Rókus, aznap éjjel még körbenéztünk a Budai Gyermekkórházban meg a János csecsemő osztályán.  És sajnos ez utóbbiban maradtunk is.
Betámadott a krupp.

Amikor lefekvés után egy órával meghallottam az ijedt nyüszítést, azt hittem asztma, mivel erre mint extrém BPD-st felkészítettek bennünket. Aztán egy orvos sem vette fel a telefont, így kénytelen voltam az egyik exPIC-es anyukát zavarni az asztmamaszk használati útmutatása végett, aki a háttérzajainkra azonnal rávágta, hogy hagyjam a ventolint a csudába, nyissak ablakot azonnal, mert ez krupp. A kinti hidegre Timur kutyakölykös nyüszítése és folytott ugatása abba is maradt, úgyhogy viszonylag már nyugodtabban üthettem be a keresőbe, hogy "krupp". (valami miatt a torokgyík ugrott be, hogy ez ugye nem az?, mert bár azt a betegséget sem ismerem, de az Eldorádóban mintha ezzel küzdött volna az Eperjes unokája, és arra a jelenetre sajnos hirtelen nagyon tisztán emlékeztem)

Na azt üzente a kibertér, hogy azonnal orvost kell hívni első kruppnál, illetve, ha kékül a száj. Úgyhogy az ügyeletet hívtam, akik viszont nem akartak kijönni, berendeltek bennünket és közölték, hogy tovább fognak majd küldeni a Jánosba. Szerencsére Timur kíváncsi izgalommal vette, hogy a pizsamára anorákot húzunk, éjjel ülünk az autóba, és az orvosokra is mindkét helyen olyan szélesen vigyorgott, hogy nem értettem, miért tartanak bennünket mégis ott a Jánosban.  Pláne úgy, hogy ággyal nem tudtak szolgálni, csak egy szürke-barna foltos koszszagú vékony szivaccsal. Jó, hogy megfigyelés így meg úgy, de azt sejteni lehetett, hogy a poros linóleumon a negyvenfokos kórteremben esély van rá, hogy újra jön a roham. (Timurnak felajánlottak egy vasrácsos kiságyat, de csak velem tudott elaludni lenn a földön. Plusz mentségükre szolgáljon, hogy betettek egy párologtatót is mellénk, bár sajnos nem segített.) 

Szóval jött megint a krupp, és emiatt még 24 órát ott kellett tölteni. Azt gondoltam,  hogy az utóbbi egy évben már eleget láttam kórházügyben ahhoz, hogy semmin ne lepődjek meg, de ez a földönfekvés a kruppos csecsemővel - és ez azzal is járt, hogy hétkor már lökdösött a nappalos nővér, hogy szedjem össze az "ágyat", mert itt orvosok mászkálnak - azért kiütötte a biztosítékot. Még szerencse, hogy hangulatjavítóként megjelent a tejkonyhás Anna néni, akivel nettó heteket töltöttem lenn a pincében még a PICes fejések idején, és több nővér is átjött a szomszédos koraszülöttről, hogy megcsodálják a közben emberré lett Timurt. Sőt a kruppos életében először találkozott igazi bohócokkal is, bár szerintem semmi különbséget nem észlelt a nővérek/orvosok meg a bohócdoktorok közt: ugyanolyan érdeklődő vigyorral villogtatta feléjük is a két alsó fogacskáját.

Napközben pedig egy székkel kellett beérjük. Az osztályon hál'istennek volt egy közös étkező/játszó helyiség fotelággyal, melyet én másnap okkupáltam, és a második éjszakát már itt az illegalitásban töltöttük nyitott ablaknál, éber és félig ülő helyzetben, hogy véletlenül se jöhessen a hazamenést késleltető köhögőroham. Felkelés után már csak 5-6 órát kellett várni a zárójelentésre, hogy aztán totálisan kimerülve - Timur kb. 5 órát tudott aludni összesen a két nap alatt - , koszosan, kócosan, hurutosan és taknyosan végre lefekhessünk otthon gyógyulni.

szemész 0.0

A nulladik szemvizsgálatra a Rókus kórházban került sor annál az orvosnál, aki a PIC-en hetente ellenőrizte Timurt és a többieket, nem alakult-e ki náluk a ROP nevű szembetegség, s ha szükséges volt, beavatkozott egy lézeres műtéttel. Nálunk anno komolyan rezgett a léc, mivel Timur összesen 46 napot töltött gépen, 16-ot C-PAP-on, ötször cserélték a vérét, így minden esélye megvolt a műtétre, de aztán hirtelen megállt a kóros folyamat a szemfenéken, és végül megúszta a lézerkést.

Ennek emlékére mentünk a kötelező egyéves kontrollra a Rókus kórházba, ahol a koraszülött-szemész székel. Kisebb megdöbbenésünkre a félhomályos levegőtlen váróban a hatvan év fölötti korosztály várakozott: az orvosról közben kiderült, hogy a ROP mellet főállásban a zöldhályog specialistája. A víz is kivert, hogy mit keresünk mi itt a csecsemővel az amúgy is több mint barátságtalan Rókusban, s miután a várótermiek rendereutasítón tájékoztattak, hogy itt már mindenki másfél órája vár a sorára, megkönnyebbülten ismételgettem magamban, hogy Naphegy optika, Naphegy optika, Naphegy optika^*.

Már menekültem is volna, de ekkor érkezett meg a PIC-es szobatárs, Szabi a mamájával, aki már rutinos rókusos, és határozott fellépésének köszönhetően végülis megesett a pupillatágító cseppentés, majd félóra múlva a kontroll. Én csak ekkor szembesültem a ténnyel, hogy itt semmiféle szemvizsgálat nem lesz, hiszen Timurnak nem is volt lézerje, dioptria dolgában pedig majd legyünk szívesek egy gyerekszemészt felkeresni. A ROP-szakértő azért a tág pupillákon keresztül lenézett Timur szemfenekére, megállapította, hogy ereződés ügyben minden rendben, majd antibiotikumokat írt fel a gyerek könnycsatorna-elzáródásos csipázására.

Végül feltekintett a receptekből és megkérdezte, hogy eddig egy orvosnak sem tűntek-e fel Timur távol ülő, mandulásan vágott szemei, s azok távol-keleties barázdálódása? Nem mondta még rá senki, hogy kicsit úgy néz ki, mintha kínai lenne? Merthogy hát ő nem akar bennünket hergelni, de jobb, ha kérünk egy kromoszómavizsgálati beutalót a háziorvostól, mert vannak ilyen rejtett Down-szerű betegségek.

Nna. Egyébként ő hozta be a galaktozémia gyanúját is az inkubátoros időkben, aminek következményeként - hiába mondta két hét múlva, hogy bocs, úgy néz ki, mégse - Timur több mint egy hónapig nem kaphatott anyatejet. És ez az időszak egybeesett a vészes tüdőromlással is. Nade mielőtt reflexből lekompletthülyéznénk a dokit, azért az szóljon mellette, hogy nagyon rendes, lelkiismeretes, jó szakember, és az, hogy minden apró jelből egy komoly betegség gyanúja sejlik fel előtte, végülis összehasonlíthatatlanul jobb, mintha fordítva lenne.

A Szabi mamája pedig megnyugtatott, hogy csak koraszülött-szeme van a Timurnak, azaz olyan mandulavágású, amit ki fog nőni. Hát én ezt nem tudtam, hogy van ilyen, bár az  már feltűnt,  mennyire hasonlít egy-egy kortárs koragyerek a Timurra. 

^*(Sényi Katalin sztár-gyermekszemész magánrendelése)

operett-PIC

Még egy jellegzetes kép a PIC-en eltöltött időszak eme habkönnyű utolsó felvonásából:

Most aztán tényleg csak széles vigyorral lehetett közlekedni az osztályon. Személy szerint már leginkább az foglalkoztatott, hogy hogyan tudnék hasznosan hozzájárulni a PIC munkájához. Ez jellemzően adományokban merült ki. Leginkább textilpelenkákra volt szükségük, mert a közös mosodázások után rendszerint erősen megfogyatkozva tértek vissza az osztályra a pelenkák, de sokszor az apró babaruháknak is lába kelt, és - ami a legérdekesebb - főleg a C-PAP-készüléket rögzítő liliomkalapkák tűntek el nyomtalanul.  

A pelenkavásárlásokat megelőzően több pénzgyűjtő akciót is lebonyolítottunk a szülők közt, mivel a személyes közvetlen pénzadományt - szemben az egészségügyi dolgozók bevett szokásával - hevesen visszautasították az osztály munkatársai. Viszont a többedik próbálkozás után átnyújtottak egy listát, amelyen különböző orvosi kiegészítők, pl. kézi lélegeztető, véroxigénmérő-szenzor, lélegeztetőmaszk; meg irodai kellékek, pl. gurulós szék, szemetes szerepeltek. Hát persze, hogy mindannyian örültünk, hogy segíthetünk, és villámgyorsan összegyűlt a pénz is, majd néhány anyukával a látogatási idők között elmentünk beszerezni a holmikat.

Szerintem egy-két inkubátor is jól jönne nekik, mert volt, amelyiknek folyton kinyílt az ajtaja. Hiába ragasztották be gondosan leukoplaszttal.

Évforduló

Na pontosan egy évvel ezelőttig gondoltam azt, hogy szép szabályos/romantikus terhességem lesz, nyár közepi szüléssel, s hogy milyen jól jön ki, mert május-június-júliusban járhatok majd feszülős felsőkben.  A terhesgondozásos UH-kon szívbemarkolóan zakatolt a zigóta, én a netshopokban böngésztem emlékezetesnek képzelt kismamaruhák után. Még jó, hogy nem vettem egyet se. 

Február 4-én a kórházba hívott be a nőgyógyász a magánrendelő helyett, mert aznap ügyelt. Receptfelírásról volt eredetileg szó, de amikor a hogylétem iránti kérdésre azt válaszoltam, hogy hát van egy kis vérezgetés, akkor hirtelen hátracsapta a fejét, hogy a homlokáról az orrára essen a szemüveg, és már gépelte is a kórházi felvételi lapot. Ha már úgyis ott vagyok, ne is menjek sehova. Én úgy megrémültem, és ez volt az első pillanat, amikor megingott a bizalmam a dokkerban. Hát hogy lehet ezt csak így?! Mindegy, mert innentől a terhesség hátralévő részében főleg kórházaztam, a néhány otthon töltött napon meg feküdnöm kellett - szóval bajos volt új orvos után nézni, pedig ahogy bonyolódott az ügy, a pasas igazi rémmé változott.

Tizenhat hetes terhes voltam ekkor, s a túlzsúfolt Jánosban senkinek sem volt érkezése arra, hogy megnyugtasson vagy egyáltalán bármi felvilágosítást adjon arról, hogy miért kell infúzióra kötődnöm és antibiotikumokat bevennem. Még szerencse, hogy a társaság jó volt. Jó színes. Döbbenetes életsztorikat lehet végighallgatni, mikor így sok ráérő nő fekszik együtt. Néha úgy éreztem magam, mintha élőben néznék egy szappanoperát, máskor meg azt gondoltam, hogy vidámabb napokon ilyen lehet egy női börtönben is. Már ami a kajaellátást, a mobilitást és a társadalmi spektrumot illeti. És ehhez jött az, hogy annyian voltunk, hogy sokszor a friss császárosok kinn várakoztak a folyosón a műtőágyon, míg találtak nekik valahol egy ágyat. Jellemző volt, hogy sokan úgy jöttek be szülni, hogy szeretnék a különszobát, ami pedig, ha jól emlékszem 9 E forint volt éjszakánként, de a szülőszobáról kikerülve örültek, ha helyet kaptak a hatágyasban.

Na mindegy, volt minden. Az én ügyem szempontjából az az érdekes, hogy a kórház teljes orvosi kara sem tudott magyarázatot adni a problémás terhességemre, mivel az UH nem mutatott semmi elváltozást, a laborleletek mind negatívak voltak. A dokim egyre tehetetlenebbül és egyre lemondóbb érdektelenséggel állt hozzám, mintha selejtes terhesként a háta közepére sem kívánna. Egy darabig csak kínzó történetekkel célozgatott, majd nyíltan ki is mondta, hogy szakadna má' meg ez a terhesség, s akkor nekilátnánk egy újnak tiszta lappal. Ezek voltak a legnehezebb pillanataim a kórházban - az egész kórterem, sőt a csecsemős orvos is odajött vigasztalni egy-egy ilyen vizit után. Südvének is volt szerencséje az illetőhöz "Ismerem, fínom egy ember"- mondta, mikor meséltem neki az ügyről később a PIC-en.

No, a helyzet addig eszkalálódott, hogy a doki - miután anélkül hívtam fel az ultrahangos orvost, hogy egyeztettem volna vele - , megsértődött és leadott. Hogy hívogassam én csak a másik doktorurat. Nekem úgy tűnt, hogy nemcsak én voltam ezen meglepődve, de az egész János szülészet. Szerencsére az ultrahangos, miután megismerkedett a helyzettel, szó nélkül átvette a kezelésemet, és mindenben csodálatos ellentéte volt a kollégájának. Igaz, csak az utolsó másfél héten voltam az övé, de ez a legkeményebb másfél hét volt, és ő pont úgy tartotta bennem a lelket - és a babát - , ahogy a másik nem. Az ő felelősségteljes és gyors beavatkozásaival sikerült kihúzni a terhességet addig, hogy már valamennyi kis esély legyen a bébi túlélésére - ilyenkor  a napok is elképesztően sokat számítanak - ; és az, hogy Timur korához képest ilyen jó állapotban érkezzen a PIC-re, az ő pontos szülészkezének és profizmusának köszönhető. És még csak császárt sem metszett.

Hozzáteszem, hogy amikor karácsony előtt bevittük neki megmutatni Timurt, azért ő se akart hinni a szemének. De nagyon boldog volt. 

(p.s.: a szüléskor kiderült, hogy a lepény felszíne volt beteg, az vérzett végig, egyre jobban, de ez nem látszódott az ultrahangon; maga a koraszülés viszont közvetlenül egy kórházi baktériumnak volt köszönhető.)