A koraszülött és a függőágy

Hogy hogy is volt ez Timurral, az onnan jutott eszembe, hogy pezse az imént megtalálta ezt a képet a függőágy.hu-n:

Tehát az egész úgy kezdődött, hogy  amikor még a kőkemény PIC-es napokat gyűrtük, függőágy-forgalmazó kedves ismerősünk átküldte ezt a videót:

Annyira megtetszett a dolog – ráadásul a kolumbiaiak előtt örök főhajtás, mert, ha szükségből is, de ők találták fel a PIC-es kenguruztatást   –, hogy azonnal körbeküldtem az aktuális szobatársainknak és Timur kezelőorvosának, legalább mosolyogjunk kicsit a sok sírás-rívás közepette.  Namost  a Doktornő - kenguru-papnő és zsigeri reformer –  azonnal felismerte a függőágyazás nagyszerűségét, és másnap Timur  inkubátora mellett állva megmutatta, hogyan lehetne felszerelni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy a mi babánk is kapjon egy ilyet. Én boldogan meséltem otthon a fejleményeket, és pár napon belül az apai nagymama megvarrta és le is szállította az aprócska ágyacskát.

Persze végül nem lett beüzemelve, mert az osztályon hiányzott az egyetértés a dél-amerikai iskola követése felől. De aztán mikor hazatért a gyermek, a kiságy sarkára kötöztük az alkalmatosságot, és innen nézelődött az első napoktól kezdve. Szemmel láthatóan megnyugtatta a függés-ringás.  Egyébként az utógondozásos kontrollokon kifejezetten előírták a pelenkában hintáztatást az izomtónus és az egyensúlyérzék fejlesztése miatt.

Már nem emlékszem pontosan, hány cm hosszú volt a függőágy, de az biztos, hogy a Timur kézfejét is takaró badi 42-es, a gyermek ekkoriban cca. 2000 g.

Itt már kezdi kinőni.

Néhány hónap múlva pedig kapott egy tiszteletpéldányt a legfölül látható profi szerkezetből, amit először nem tudtunk felfúrni, így egy ideig a csocsóasztal rúdjain lógott.

Ma már pont lefejeli ezeket a tekerőket, úgyhogy épp a kocsmasport-asztal áthelyezésén gondolkodunk. (...bár szereti tekergetni a rudakat, és a kapuk alatti golyótárolót kisautó-garázsként vette birtokba, úgyhogy lehet, hogy marad.)

Keresztelő - érettségi

Hogy lehagytam a fontos részleteket a beavatásról, ezt többen kifogásolták. Tehát nagy vonalakban, mi volt:

Először is: szándékosan nagyon szűk körben zajlott a misztérium, csak a nagyszülők, a keresztszülők vettek részt a rokonság részéről, és - mivel az egész keresztelőt valahogy a PIC-ügylet folyományaként fogtam fel, azaz, ha minden az Az a 9 hónap c. könyv szerint zajlik, talán kimarad ez a ceremónia - meghívtam azokat a kórháziakat, akik sokat tettek a Mesterért. Eljött a nőgyógyászat főnővére, aki akkor támogatott bennünket nap mint nap lelkiekben, amikor még testiekben egyek voltunk Timurral. Aztán ott volt Timur kedvenc nővére, aki a tüdőcirkusz végén mellette állt, és nem rohant orvosért, amikor a gyermek sokadszorra is kihúzta a lélegeztetőgép csövét az orrából, valamint ő adott neki először szonda helyett cumiból kosztot - hogy csak a legemlékezetesebb jótéteményeit említsem. És ott volt maga Anna néni is, aki ráadásul az alkalomra bekeretezett kézimunkát készített Timurnak: kékkel kivarrt névtáblát születési dátummal és szívecskékkel. És, ha már keresztelő ajándék: éremművész rajongójától egy Timur Lenk által kiadott pénzérme mitikus vörös paripa hasába rajzolt másolatát kapta a gyermek.

Timur pedig fantasztikusan élvezte a keresztelőt, annak ellenére, hogy a sürgés-forgás miatt kimaradt a déli alvása. A pappal parallel szövegelt, és áldásnál ő maga is magasba emelte a jobb karját, egy idő után aztán felállt az ölemben, és hátrafelé vigyorogva a vendégekkel kokettált. A szenteltvizezést pedig méltóságteljesen engedte, ahogy az a lentebbi fotón is látható volt.

Az eseményre a Mátyás templom pincéjében lévő kis keresztelőkápolnában került sor, amit mindenkinek melegen ajánlok.  Fehér falú, alacsony, boltíves középkori puritán hangulatával szinte őskeresztényi légkört áraszt, ráadásul természetesen teljesen ingyen van. Mi praktikus okokból választottuk, egyrészt mert Attila úti bázisunkról babakocsival is kényelmesen meg tudtuk közelíteni, másrészt a várplébános korábban szülőkerületem plébánosa volt, így jól ismertük, sőt tulajdonképpen őt ismerjük egyedül a katolikus szcénából. A keresztelő utáni cukrászdázást lezáró séta hazafelé a Tóth Árpád sétány friss virágos gesztenyefái alatt naplementében pedig még a kápolnánál is klasszabb volt.

A másik nagyon is említésre méltó esemény, amiről nem szóltam, a múlt heti dévényes vizsga. Ezt én úgy képzeltem, hogy majd egy külön helyiségben a neurológus, Panni néni és Kató meggáspár-menyhért-boldizsározzák Timurt, aki négykézláb fürgén nekiiramodik, majd az első adandó alkalommal kétlábra húzza magát. Ezzel szemben beirányítottak minket a nagy kezelőbe, ahol a szoba négy sarkában egyszerre bömbölt keservesen négy kis delikvens, egyiküket Kató gyúrta, mellette Panni néni dolgozott, és ott kellett kettejük közt pelenkára vetkőztetni a "vizsgára" hozott Timurt. Közben beszivárgott a neurológus is, de szegény gyermek annyira meg volt lepődve, hogy még a 0. gyakorlatot, a feje mellé emelt kislabdára való ráfordulást sem teljesítette - miközben mi részletesen meséltük, hogy totyog végig az ágy mellett, és hogyan fog át a fotelra, ha már az ágy elfogy mellőle. Végül az atyai mobiltelefonra sikerült kimozdítani Timurt a merev hanyattfekvésből. Aztán persze gyors sikert aratott a zsámolyos számával, az orvos kijelentette, hogy semmi hozzáfűzni valója nincs, Timur teljesen érett egyéves.

Utólag magunknak a szociális érzékenységével magyaráztuk a kezdeti tétovázást: t.i. egyszerűen kényelmetlenül érezte magát az eminens szerepében a még ott kínlódó kis sorstársaival szemben. Csak ez lehetett.

Dévény-vonal

Eddig is borzasztó büszke voltam az utódra, de most nagyot dobbant a szívem. Lezárult a Dévény-ügy.

Először is muszáj megemlítsem, hogy az utóbbi hetekben olyan tempójú fejlődésbe fogott Timur, amin csak kapkodtuk a fejünket. Volt ugye a felállás, ami már teljesen átment stand-up komédiázásba: szinte csak úgy érzi jól magát, ha függőlegesben lehet, közben önfeledten röhörészik, ráadásul rájött arra is, hogy kell oldalazva haladni. Mászni meg muszáj lett, hiszen el kell érni valahogy az állásba húzódzkodást segítő alkalmatosságokat. Aztán pakolni kezdett: a kád széléről a flakonokat a vízbe, majd vissza. Ülve hosszasan elmatat. Megkeresi a távirányítót, hogy azzal ütögesse a laptopot, mert az úgy jobban szól, mint szimplán kézzel csapkodva. Hangos "bábábá"-val kommentálja a tévéhíradót, benne felismeri D.Tóth Krisztát, akire mindig mosolyog.
Csak arra tudtunk gondolni, hogy mivel pár nap múlva egyéves lesz (korrigált 8 és fél hó), úgy döntött, eltünteti azt a néhány hónap differenciát, melyet a PIC-en volt kénytelen eltölteni. Persze ezt csak viccből mondtuk, mert én annak is nagyon szoktam örülni, ha a különböző orvosok láttamozzák, hogy a korrigált, azaz a biológiai korának megfelelően fejlődik.

De mi volt most a Dévényen!

Na kezdem azzal, hogy én már akkor felhívtam az Alapítványt, amikor Timur még inkubátorban volt, hogy jó időben megkezdődhessen a terápia. Akkor még nagyon rá voltam állva, hogy mindenféle fejlesztésre vigyük a gyereket, hogy teljes életet élhessen - ezt már kicsit másképp látom. De a Dévénnyel nem fogtunk mellé, és az is biztos számított, hogy még icipiciként, alig 3 kilósan, korrigált 2 hetes korában lefektettük a Mestert Panni néni íróasztala elé, hogy  mondjon szakvéleményt. Ő akkor végigfutotta a hétoldalas sűrűn gépelt zárójelentést, és a feltételezhetően számos oxigénhiányos állapot miatt mindenképp javasolta a kezelést. Utána nézte meg közelről a gyereket, akin nem látott semmi gyanúsat, de mivel még olyan pici volt, nem mert jóslásokba bocsátkozni. Mi pedig nagyon is szerettük volna, ha nem a véletlenre lesz bízva Timur mozgásfejlődése, így tavaly augusztusban meg is kezdtük a heti egyszeri Dévényre-járást. (Azt csak a hangulat és a tényszerűség kedvéért jegyzem meg, hogy a Panni nénivel való konzultálási idő több mint fele a konkurens módszerek hatástalanságáról szólt, illetve az "ellenlábas neurológus" pocskondiázásával telt, amin először megdöbbentünk, de én azóta összeraktam magamban, hogy egy ilyen mély személyes ellenségeskedést csak valami múltba vesző szerelmi rivalizálás magyarázhat :D. Másfelől pedig: egyéb fejlesztő-helyszíneken szintén ezzel a tragikomikus piacféltéssel  lehet találkozni.) 

Amúgy nagyon megkedveltem Panni nénit, aki meg imádta, hogy olyan piciként már járt hozzájuk a kötött izomzatú Timur.

(2008. szeptember)

És nagyon megszerettük a személyi edzőt, Katót is, aki úgy nyúlt a bébihez, hogy az csak nagyon ritkán sírt, akkor is inkább a mi hibánkból (pl. elmaradt alvás, elcsúszott ebéd) - szemben ugye a megszokottal.

(2008 december)

És mit mondott most ez a drágajó Kató a héten - miután Timur elmászott a zsámolyra csalétekként kihelyezett bordó telefonig, és felállva, telitalpon tárcsázni kezdett? Hát azt mondta, hogy ez a gyerek mindent tud, amit egy egyévesnek tudnia kell.

..és jöjjünk vissza 3 hét múlva, hogy a Panni néni is rábólintson.

Többet nem kell jönni.

korai fejlesztő

Tegnap reggel kilencre voltunk berendelve a  Bártfai utcába, ami hát Timurt annyiban érintette kényelmetlenül, hogy kilenc és tíz között szokott felkelni. Óvatosan susogtam a  fülébe, hogy ébresztő, vár a  korai fejlesztő.

Vette a viccet, mert a megszakított alvás ellenére vigyorogva tűrte a gyors öltöztetéssel és expressz indulással járó kellemetlenségeket; még a liftben is csibészesen röhigcsélt, jelezve, hogy ő valójában a változatos napokat szereti. Sajnos mire odaértünk, pont kifogyott az energiából.

Aki benne van az ilyen kontrollokban, az ismeri a hátulütőjüket, nevezetesen, hogy a gyerekről az alapján mondanak fejlődési szakvéleményt, amit ott a helyszínen produkál. Szerencsére itt legalább másfél órát szánnak a páciensre, úgyhogy Timurnak volt ideje tudtunkra hozni, hogy egy szopi most igen kedvezően befolyásolná a hangulatát. És tényleg: a háromnegyed órás kényszeredett csapkodás után elfogyasztott üdítő bámulatos hatást tett. Timur olyan komplett talajgyakorlat-sorozattal kápráztatta el a neurológus-gyógytornász-gyógypedagógus teamet, ami még nekünk is meglepetés volt. Flottul hasról hátra majd hátról hasra, aztán négykézlábra ugrott, és irányváltoztatással elküzdötte magát a céltárgyként kihelyezett csörgőig.

Végül a szakemberek azt állapították meg, hogy Timur a sötét múltja ellenére szépen fejlődik. Nagy-mozgásban a korrigált korának (hat és fél hó) megfelelő, viszont a finom-mozgás még hagy némi kívánnivalót maga után.  Részben ez, a kézbe vett tárgyakkal való kiforratlan tevékenykedés utal szerintük egy másik feltételezett defektre is: a látásproblémára. Annyira nem csapott földhöz bennünket a hír, az ilyen erősen koraszülötteknél a gyenge látást borítékolni lehet. Sőt, néhány hónapja még azt mondogattuk, hogy, ha látásproblémával megússzuk az egészet, szerencsések vagyunk. 

De a végső szót még azért itt is a szemész mondja majd ki.

...Szerintünk persze tökjól lát a Timur.